Az utóbbi hónapokban folyamatosan hívogatnak, telefonáltak, mindenféle alapítvány kéri a támogatásomat, szenvedő gyerekek, szenvedő állatok, szenvedő ország . Ha milliomos lennék, sem tudnék mindenkinek segíteni. Aztán kaptam ma egy levelet. Látom, megint egy alapítvány. Egyből arra gondoltam, sokkal több pénzt fordíthatnának támogatásokra, ha nem költetnének ennyit telefonálásra, színes kiadványokra, levelekre, bélyegekre. Aztán felbontottam, és kiesett belőle egy matricás lap, rajta a nevem, a címem, meg olyan szövegek hogy: Boldog születésnapot, Sok szeretettel, Boldog névnapot...
Valahol egyszer azt olvastam, hogy mindenkinek a legfontosabb a saját neve. Háááát, nem sokat tévedtek. Ott volt a nevem, meg egy meggyógyult kisgyerek, meg egy levél arról, hogy a magyar kórházak műszerhiánnyal küzdenek, és nem minden gyereket tudnak fogadni, gyógyítani. Borzasztó! Komolyan gondolom!
Ugyanakkor azt is komolyan gondolom, hogy a beteg magyar társadalmat kellene meggyógyítani, amely semmiért sem hajlandó fizetni (kivéve azok, akik ezt nem kerülhetik meg), népszavazáson utasít el mindent, ami teher volna, szidja a kormányt, mert nem javul a helyzet, ugyanakkor, mihelyt bármilyen megszorítást helyez ez kilátásba, azonnal az utcára vonulnak, tiltakoznak, még az értelmiségiek is, akiknek talán egy kissé jobban meg kellene érteniük, hogy a béka segge alatti szintről csak lemondással lehet feljebb kerülni.
Sosem lesznek jobbak a kórházak, ha nem fizetjük a járulékokat. Sosem lesz igazi szociális háló, jó utak és egyéb más, ha nem fizetünk adót.
És ha azt hiszi valaki, hogy én szívesen adózom és fizetek, akkor téved. Csak éppen azt mondta a könyvelőm, amikor vállalkozásba kezdtem: az államnak meg kell adni azt, amit kell, de egy fillérrel sem többet. Ha mindenki ehhez tartaná magát, talán kevesebb a maihoz hasonló levelet, telefonhívást kapnék. Már csak azért sem bánnám, mert átkozottul rossz nemet mondani, amikor egy gyerekről van szó.
Persze, könnyebb állandóan hőbörögni, mindent és mindenkit szídni, mint összefogni és lépni.
(Hú, micsoda elcsépelt szöveg - mondjátok most talán). Mégis, azt hiszem, hogy a társadalomban, akár a családban is, csak akkor működnek a dolgok, ha ugyanazt akarjuk. És teszünk is érte.

Dvojno življenje

Verjetno ste že pomislili, da imam neke veliiike skrivnosti, kar zadeva moje dvojno življenje. Pa vas moram razočarati. Pomeni le to, da živim v Sloveniji in na Madžarskem. Res je sicer, da sem zadnje čase večinoma na Madžarskem, ker sem se zaljubila v vasico Szentkozmadombja (Sv. Kuzma in Damjan), vendar bi lahko ta vasica bila kjerkoli, bi se zagotovo zaljubila v njo. Moji znanci, ki so prav tako navdušeni nad tem krajem, pravijo da je lepša kot Toscana. Zame gotovo. Mir, tišina, dobri ljudje, čudovita pokrajina, moje dvorišče in živali, kaj naj še rečem... od Slovenije je oddaljeno le trideset kilometrov.

In hiška... ki je bila podrtija ko sem jo kupila, je postala pravi dom. Jaz pa prava "seljakuša". In to srečna.

Bella

Szabadság vagy fogság? Ki tudná? Amikor szemtelenül belemászik a zabos vödörbe, akkor gondolom, élvezi a fogságot. Meg amikor megvakargatom a hátát, meg megrángatom a szarvát...

De amint egy lehetősége van, azonnal kibújik valahol, és ott legelészik. Még a szeme sem áll jól... De azért szeretem őt is.

Most már jó

Mondhatnám akár, hogy ez itt a világ vége. Pedig nem az. A világ közepe inkább.

Ez az a hely, ahol sohasem unatkozom. Ez az a hely, ahol sose esik nehezemre kimenni és megsimogatni őket.

Ez az a hely, ahol jó lenni.